Történetünk, az alapító szemével
Történetünk az alapító szemével
Egy élet munkája
A Fasor mai formáját a 90-es évek közepén kapta. 1981-ben, az induláskor, még csak a középső terem és egy pici, szőlőlugassal fedett terasz volt.
Az elmúlt 45 év elégedett sóhajai, vidám kacajai, jóízű csettintései, a jókedv, a vidámság és a hagyományos ételek szeretete ezernyi hasonló termet is betöltene.
Büszke vagyok mindarra, amit vendégeinknek, a szegedieknek, a távolról ide látogatóknak a családunknak és a munkatársaimnak jelent ma a Fasor. Sok barát őszinte tiszta szándéka, szakértelme segített az elmúlt közel öt évtizedben. Az elindulást Zsuzsi nővérem könyvelői tanácsai, a fejlődést hatalmas teremtő vágy és egy csipetnyi szerencse is segítette. ’81-ben árverésen szereztük meg és kezdtük el a Fasor-kalandot, mely Icuval a párommal hamar az életünk, a munkánk és a szerelmünk lett. Ő már sajnos nem lehet közöttünk, de gyermekeink tovább viszik a szellemiségét. Nagyszerű szakácsaink – köztük Zsuzsi nőverem unokája – pedig azokat az ízeket, amik évtizedek óta nem változtak. Szívmelengető emlék, hogy Icu szülei és édesanyám, a ’80-as években nyugdíjasként is naponta dolgoztak a vendéglőben. Anyósom a konyhán szakácskodott, apósom jó gazda gondosságával felügyelt, míg édesanyám kezei közül a tiszta vasalt abroszok kerültek ki. Hálás szívvel emlékszem rájuk is.
Talán akkor lehet autentikus a vendéglő, ha az alapítója minden részét ismeri, csinálta, formálta, majd igyekezett jó kezekbe adva figyelni, segíteni és óvni a fejlődést.
A Fasor ma nem lehetne ilyen gyermekeim és kollégáim önzetlen munkája nélkül. Családi étterem vagyunk, sőt az egész kollektíva egy nagy család. Azonos céllal, szándékkal, elszántsággal. A személyzet túlnyomó része évtizede erősíti a vendéglőt. Büszkeségem, hogy szakmájuk legjavát testesítik meg, és napról-napra képviselik alapítói
szándékomat.
Emlékszem, amikor kemény munkából, fáradt munkások, az elveszett energiát pótlandó jártak hozzánk, néha messzebbről is. A Fasorból senki nem ment el éhesen és talán úgy sem, hogy nem ízlett volna az étel.
A vendéglátásom a munkaalapú, a kézimunkát és szaktudást igénylő fogások magyaros, változatos, ugyanakkor hagyományos, laktató és házias ételekre épül, ezért hallatszik sokszor, hogy„…igen, a nagyi is így csinálta, vagy jó apám, hogy szerette ezt, vagy gyerekkoromban keresztapám, Józsi bácsi, vagy a tanár úr bográcsozáskor…” Boldoggá tesz, ha benéz egy-egy régi ismerős, egy családi vagy baráti társaság. Jár hozzánk elismert sportoló, színész, humorista, de az sem ritka, hogy külföldről hazalátogatva tér vissza hozzánk egy régi vendég – nemrég épp egy Nobel díjas tudós -, hogy felelevenítse a 10-20 éves csodás emlékeket, ízeket, élményeket. Az ízlelőbimbók bekapcsolják a
régi idők moziját, és az ismert ízek romantikus estéket, igaz barátokat és emlékezetes együtt töltött időket idéznek, visszarepítve az időben egy szebb, másabb vagy ifjabb világba, és e csodás utazás
mindaddig tart, míg meg nem érkezik a finálé, a páratlan Semiramis kávé. Ilyenkor megpihenve, jóllakva, az élmény mosolyával az arcukon nyugtázzák: vannak dolgok, amik állandóak maradnak e rohanó változó világban.
Nem tudunk hibátlanok lenni, de igyekszünk a legjobbat nyújtani. A ritka alkalom, ha elvétünk valamit, csodás lehetőség, hogy jóvá tegyük és szolgáltathassuk, amire naponta készülünk.
Azért dolgozunk, hogy vendégeink számára az ételkínálat, a barátságos kiszolgálás, az otthonos hangulat olyan élmény lehessen, amit jó felidézni vagy újra élni. Ma már a gyermekeim viselik a vendéglő gondját. A munka nehezét már ők és a kollégáik intézik. Az élvezet viszont az enyém:
Elnézni a vidám társaságokat, a mosolygó arcokat, ifjú párok talán az első közös vacsoráját, ahogy az ételeinkbe főzött szeretet, a vendéglátás alázatával szépített kiszolgálás vagy egy-egy nagyszerű deszszert simogatja a lelkeket.
Elnézni a vidám társaságokat, a mosolygó arcokat, ifjú párok talán az első közös vacsoráját, ahogy az ételeinkbe főzött szeretet, a vendéglátás alázatával szépített kiszolgálás vagy egy-egy nagyszerű deszszert simogatja a lelkeket.
A legendásnak mondott pacalpörköltünkből már annyi fogyott az évtizedek alatt, hogy rekordot dönthetnénk, de abban is az a legjobb, amikor látom, hogy az utolsó csepp szaftot is kitörli a serclivel a vendég, ugyanolyan lelkesen, mint amikor megkapta. Ugyanez történik velem is. Nem lankad a lelkesedés, a rajongásom az ilyen vendéglátás iránt.
Nem vagyok már fiatal, de erős bennem a szándék, hogy ott legyek az 50 éves születésnapunkon. Hatalmas esemény lesz. Remélem ott újra találkozunk!
Répás Miklós
alapító
2025. március